Gaál Istvánt, 1978-ban meghívták a római filmfőiskolára tanítani. Később, 1993-ban és az azt követő három évben ugyanilyen meghívást kapott az indiai Púnába. Ennek előzménye az volt, hogy 1984-ben az Új Delhi-i Fesztivál zsűritagjaként megismerkedett az akkori filmfőiskolások nagy részével, akik meghívták egy rövid előadásra a púnai filmfőiskolára. A következő évben a másodéves rendezőhallgatók kérésére hívta meg a rektor egy workshopra, rendezői kurzusra, ahol közösen készítettek egy félórás filmet. Minden egyes lépést, a felvételtől a vágásig a diákok saját maguk készítették, saját bőrükön tanulták meg a szakmát.
„Az itáliai és indiai tanítványaimnak mindig elmesélem, hogy amikor az Arriflex felvevőgépben kazettát töltöttünk, a filmtekercsek kerületének mértéke az öklünk volt. Emberi mértékegység, mint a hüvelyk, a könyök vagy láb. Egy ököl. S a kaput, amely a filmkockát a keretre szorította, hogy a kép az optikán keresztül élesen képződhessék, mielőtt a filmszalag perforációját továbbító greifer csapjába illesztettük volna, megkentük. A zsírt pedig orrnyergünk völgyéből vettük a mutatóujjunk bögyével. Emberi kenőanyag volt.”
Ízelítő Gaál István Indiában készített fotóiból
2000-ben a Budapesten rendezett indiai filmfesztivál vendégeként.
